Saudade
Saudade.
Az eddigi kedvenc portugál szavam, amit nem igazán lehet átfordítani egyetlen más nyelvre sem. Talán pont ezért tetszik ennyire. Van benne egy kis melankólikus vágyódás valami után, ami már nem a mienk, vagy talán soha nem is volt. Több mint nosztalgia.
Finoman lüktető hiány, amit akár le is söpörhetnék magamról, olyan dolog utáni ácsingózás, ami talán nem is létezik.
Megállok egy pillanatra, félretolom a jelent és ezt érzem. Keserédes ízt hagy a számban, egy pillanatra behunyom a szemem és nem tudom eldönteni mi hiányzik igazán, csak hagyom, hogy a vágyódás végigsimítson a gerincemen, majd otthagyjon, mintha nem is ment volna el mellettem.
A saudade életérzés a fado alapja. Imádom a fadot.
Nem mondanám kifejezetten szomorúnak. Van benne valami játékosság, megvan benne egy hullámzó lelkiállapot, amiben az ember képes úgy benne ragadni, hogy nem tudja mit érez igazán.
Lehet, hogy azt érzem, hiányzol.
Hiányzol, vagyis hiányzik az, ami köztünk lehetne. Ami talán csak a fejemben létezik. Hiányzik minden át nem adott ölelésed, a képzeletben végtelenszer lejátszott csókok, hiányzunk mi, úgy, hogy közben sosem voltunk.
Saudade.
Hiányozni fogsz, mert eljött az idő, hogy elengedjelek, és bár még a portugál szél is elém sodorja az illatod, tudom, hogy ez már nem lesz ugyanaz. Saudade, vagyis hiányozni is fogsz, akkor is, ha tudom, hogy még foglak látni, de belül érzem, hogy az már más lesz.
Én is más leszek.
Saudade.
Néha elém sodor még a menetszél, de fájni már nem fájsz.
Csak saudade.
