Óceán
Ki lennél egy napra, ha választhatnál?
Én az óceánnal szeretnék cserélni. Az óceán ugyanis minden, ami lenni akarok.
Erre ma jöttem rá, amikor Estorilba tartottunk a vonattal, és csak azt tudtam nézni, ahogy a napsugarak visszaverődnek a vízről. Ahogy úgy hívogat, mint semmi és senki, ahogy képes lenne mindent elsöpörni, de mégsem teszi, mert úgy döntött, hogy csak segít lehűlnöd. Hogy bár megtehetné, hogy maga alá temet, mégsem teszi, mert valami olyat akar adni, amit nem felejtesz el soha. Hogy körülölel, habosra csókolja a homokos partot, csábosan végigsimítva azt, de nem ígéri meg, hogy marad. Nem ígér semmit, mert szabad és megzabolázhatatlan, ugyanakkor gyönyörű és megnyugtató.
Nincs annál megnyugtatóbb hang, mint amikor a víz a partnak csapódik, üdvözölve azt. Napokon, sőt éveken keresztül tudnám hallgatni.
Amikor megérkeztünk fél órán keresztül csak ültem a befelé vezető betonúton, csukott szemmel, február közepén is magamba szívva az életérzést, hogy most jó. Hogy sehol máshol nem lennék jelen pillanatban, hogy kellett ez a kis énidő, még akkor is, ha a mellettem elsétáló turisták nem igazán értették, hogy miért ülök törökülésben a moló közepén, csukott szemmel.
De tudjátok mit? Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondolnak. Mert csak én voltam és az óceán.
Az óceán, amibe belehelyeztem az összes érzelmem, és hagytam, hogy a rosszakat magával ragadja a mélybe, a jókat pedig beépítse a homokba, a kagylók közé.
Mert az óceán tisztára mos, még akkor is, ha belemegy a szemedbe a sós víz és utána csípi az igazság.
Mert az igazság az, hogy az esetek legnagyobb százalékában mindig lesz valami hiány az emberben, mindig ott lesz a saudade életérzés, hiszen mindent akarunk egyszerre, azonban, ha túl sokat akarunk fogni, a jelen pillanat is úgy pereg le az ujjaink között, mint a homok.
De tudod, az óceán segít abban, hogy még ha hiányzik is egy darabka a kirakósodból, hálás lehess.
És valóban kagylóba akard zárni a hangját, hogy mindig megnyugtasson, ha valami fáj.
